Tegnap megtettük az első kisebb sétánkat a faluban. Ma pedig ezen felbuzdulva, babakocsival mentünk a védőnőhöz, ahol súly- és hosszmérés várt Bálintra.

Szóval lassan, de biztosan növögetünk. Én már pakolom ki a szekrényből a kinőtt ruhákat. (Természetesen a nagy részét egyszer sem sikerült felvenni.)

Ami engem illet, én gyógyulófélben vagyok. Már jobban érzem magam, de még messze vagyok a régi önmagamtól. Ami egy kis örömre ad okot, hogy néhány dekagramm híján a súlyom visszament a terhesség előttire (érdekes, Sebi után is minden felesleg lement, csak Lia után maradt a nagy része...), így ma már a karikagyűrűmet vissza tudtam húzni az ujjamra. (Az élet apró örömei.)

Sebi és Lia egyébként nagyon szeretik Bálintot. Eddig féltékenységnek nincs nyoma, inkább csak óvják. Na, meg edzik az öcsit, már megtanult hangzavarban is aludni. Néha arra gondolok, hogy éjjel azért ébred fel, mert túl nagy a csend.

Egyébként minden visszazökkent a régi kerékvágásba, apa dolgozik, gyerekek oviba járnak, mi meg itthon vagyunk, és ki- ki végzi a feladatát.