Mindig is mondtam, hogy egy napnak legalább 36 órából kellene állnia. Ha mázlim van, akkor alszanak pár órát a gyerekek és behozhatom a lemaradásomat, amiben állandóan vagyok. Pedig tényleg nincsenek nagy célkitűzéseim mostanában, hiszen még próbálok felépülni és újra önmagam lenni. Ilyen apróságokra gondolok, mint kettő perc nyugodtan a fürdőszobában, vagy három óra alvás éjszaka, meleg kávé/tea, esetleg, de ez már a pont lenne az "i"-n, egy hajmosás. Tudom, egy kisbabával az elején ilyen. Majd kialakul a napirendje és akkor már könnyebb lesz, meg elkezdi érdekelni a külvilág, akkor napközben többet lesz ébren és este fog aludni. Jön a kúszós-mászós korszak, amikor már együtt kommandózhat a tesókkal, én pedig nagyon fogok örülni. Persze ennek az időszaknak is megvan a maga szépsége. Például minden nap más frizurát készíthetek tükör és fésű nélkül, hatalmas öröm, amikor langyos még a reggeli kávém, és persze kiderült, hogy nem is vagyok olyan rossz alvó. Mostanra úgy kimerültem, hogy bárhol, bármikor, bármilyen testhelyzetben el tudok aludni a másodperc töredéke alatt. Szuper képesség, én mondom. Egyébként nyilván segít átlendülni a kezdeti nehézségeken, ha az ember humorral kezel minden helyzetet. Sokkal könnyebb, mert nem bosszúsan kelek ki hajnali 3-kor már negyedszer az ágyból, mert valamelyik gyerkőc felébredt. Ha mérgelődök, akkor is rám vár a feladat, hiszen én vagyok az édesanyjuk. Én pedig hálás vagyok, hogy az édesanyjuk lehetek, hogy ők vannak nekem. Bármilyen nehéz is (Azt hiszem annál nehezebb nem lesz, mikor Sebi alig múlt egy éves, Lia megszületett, aztán rá két hétre bekerült Sebi a kórházba, ahová még hetekig feljártunk kezelésre. Nem csoda, hogy az első három hónap után úgy éreztem, hogy összeroppanok.), amikor a babád rád mosolyog, vagy amikor a "nagy" gyerekeid átölelnek és azt mondják, hogy "Anya szeretlek", akkor minden nehézséget elfelejtünk mi, édesanyák. Ezek a mondatok viszont megmaradnak egy életen át.