Amikor Sebi megszületett, kicsit féltünk a szülői szereptől. Minden első gyermekes anyuka retteg, hogy vajon mindent jól csinál-e. Millió könyvet, cikket, blogbejegyzést végigolvastam, hogy ki mit és hogyan csinál, hogy nehogy hibázzak. Aztán megszületett Lius, és csak arra játszottunk, hogy túléljük. Ők is és én is. Sebi nappal volt fent, Lia éjjel. Futószalagon etettem és pelenkát cseréltem, fürdettem és öltöztettem. Ha sétálni mentünk, egyiket a karomba kaptam, hiszen még Sebi sem tudott járni, másikat a babahordóba tettem, táska a vállamon és irány le a másodikról. Visszagondolva, csoda, hogy túléltük, de akkor valahogy csináltam, mert csinálni kellett. Ez volt a természetes. Most, hogy Bálint megszületett, már más a helyzet. Rutinból tudom, hogy mikor mit és hogyan csináljak, de már közel sem olyan görcsösen, vagy félve, mint anno. Amikor a nagyok oviban vannak, van idő peluscsere közben játszani, etetés után tovább a karjaimban tartani, és hosszasan állni az ágy szélénél, amikor elalszik. Hálás vagyok, amiért a testvérféltékenység nálunk ismeretlen fogalom. A nagyok imádják a kistesót, néha túlságosan is. Már nem az az esti protokoll, hogy "Anya, adok neked puszit.", hanem "Anya, elköszönök Bálinttól." Csoda, hogy jó érzés anyának lenni? Főleg ilyen segítség mellett.