Komolyan mondom, nem értem. Alig, hogy meggyógyulnak a gyerekek, már újra jön valami, és kezdjük előröl.

Tegnap azzal hívott fel fél háromkor Sebi óvónője, hogy 38,2 fokos láza van, menjek érte. Mentem. Tényleg nagyon rosszul festett. Egy halom használt papírzsepit szorongatott, ki voltak sírva a szemei, piros volt az arca és nagyon fájlalta a fülét. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy ma irány az orvos. Persze egyedül és mindhárom gyerekkel, mert természetesen Attila dolgozik, mint mindíg, amikor valami történik nálunk. Szerdán Bálinttal voltam az orvosnál, neki a szemével voltak gondok. Jövő kedden védőnőhöz megyünk. A két nagynak státusz lesz, Bálint oltást kap.
Attilám a minap kikelt magából, hogy lassan már az orvos többet látja a gyerekeket, mint ő. Igaza van. Meggyógyulnak, pluszban itthon tartom őket még pár napot, úgy engedem vissza az oviba, és egy hét múlva kezdjük újra. Bölcsiben nem volt Sebi beteges, nem is értem. Már csak arra tudok gondolni, hogy lelki okai vannak. Szerencsére Lia a legritkábban szed össze valamit és abból is pár nap alatt gyógyszerek nélkül kilábal. Már csak arra tudok gondolni, hogy esetleg Sebi most nyúlik, ezért fogékonyabb a szervezete mindenre. Egyébként roppant érzékeny is, szinte mindenen elsírja magát.
De azt mondják, úgy szép az élet, ha zajlik. Nálunk, három gyerek mellett pedig zajlik rendesen. Persze azért néha, amikor már túl vagyunk pár durva napon, jól esne egy kis nyugalom. Amikor csak a szürke hétköznapok vannak.