Irigylem azokat az édesanyákat, akik a pár hónapos csőppségüket este leteszik az ágyába, és reggel mind a gyerkőc, mind a szülő kipihenve ébred.
Tudom, hogy nem vagyok az a nagyon jó alvó személy. Sajnos Sebi asztmája megtanított éberen aludni, így szinte minden apró zajra fent vagyok. De hogy a gyerekeim miért nem alszanak, az számomra a legnagyobb rejtély a világon. Minden éjjelre jut valami izgalom. Ma például Bálint sírt fel éjjel.
Elmesélem, hogy is megy ez, hátha valaki velem együtt tud nevetni (Ilyenkor már vicces, de akkor nem tudtam őszintén mosolyogni.).
Anya ilyenkor pattan, nehogy más is felébredjen. Átmegy, gyermeket megigazít, mert keresztbe fekszik az ágyon, feje a támlának szorítva. Cumikeresés, mert arra ugye szükség van, rongypelust a gyerek kezébe helyez óvatosan, nehogy még jobban felébredjen. Takaró megigazít, gyermeket megsimiz. Csend van. Anya visszabújik az ágyába... Ezaz, alvás v2.
Szememet még be sem tudtam csukni, kezdődik a következő felvonás, menete a szokásos. Anya pattan, rohanás a másik szobába, persze, csak lábujjhegyen, (milyen jó, hogy a kockákat és a legokat este összepakoltuk....affene, egy mégis kint maradt... semmi vész, nem fáj annyira, hogy.... ja, de, mégis... erős vagyok, kibírom, nemfáj, nemfáj...), gyerek megigazít, mert már megint az ágy másik felében fekszik a támlához szorulva, cumi, rongypelus (Gyors imamotyogás, hogy plüssállatokkal nem laszunk, mert még egy dolog, amit a töksötétbe kereshetnék), takaró, simi....Talán alszik. Halkan hátrálok, beérek a szobánkba. Ezaz!!! Alvás v3.
Ezt eljátszuk még párszor...
A következő kör már apáé, én nem bírom tovább. Persze apa hamarabb feladja, és az elalvással sincsenek nehézségei. Így a feladatot én folytatom tovább. A kiosonok és a saját ágyamban alszok tovább dolgot feladtam, jó nekem a gyerekágy mellett a földön ülve is. Csak csukva legyen a szemem...
Gyerkőc viszont teljesen felébredt. Nehogy felverje a többit, átvisszük a mi szobánkba. Ebből világosan kirajzolódik számomra: Anya ma már nem fekszik vissza aludni. Pedig még csak fél kettő van... (Ma is kialudtuk magunkat!!!!) Bálint fitt és üde, jön- megy, eszik, iszik, játszik, anya és apa a halálán van. Megszánom a családom (fene a jó szivemet), kiviszem Bálintot a konyhába. (Ez azt jelenti, hogy Bálint játszik, én pakolok utána és persze házimunkát végzek. Mosógép másodszor megy, mosogatógép elindítva, tűzhely a tegnapi vacsi után letakarítva...stb. Ezt nevezem hatékonyságnak! Pedig még csak háromnegyed 4.) Bálint nyűgös, kapcsolok neki egy kis gyerekdalokat, mert mostanában az a kedvenc. Éééés lássatok csodát, gyerkőc 4 órára kidől. Ébresztőóra megszólal, anyának ideje felkelni. Telefon gyorsan kinyom, gyermeket óvatosan kiműtjük az etetőszékből, ami tele van játékkal, és milyen szuper hogy be is van kötve... 10 perc után finoman kiemelem a 13 kg-os gyereket (Egy derék mínusz a mai napra), beviszem a szobába, leteszem az ágyába. Nem kell osonni, nem kell lábujjhegyen járni, ő most aludni fog. Végre.
És ekkor, amikor a legnagyobb boldogságban kellene úsznom, hiszen szuper anya vagyok: A legkisebbel eljátszottuk, a nagyok nem keltek fel, valamennyit még apa is tudott pihenni (Sebaj, én alvás nélkül is bírom a mai napot), bevillan egy kép... Milyen szuper lesz egy kialvatlan gyereket másfél óra múlva rávenni arra, hogy keljen fel, hiszen megyünk a bölcsibe...
Csak egy gondolat jár most a fejemben, amelyet ma útravalóul viszek magammal a nehéz percekre: Fő a pozitív hozzáállás: Az anyaság csodálatos!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
